Nem engednek a 29-ből

A kormány nem enged az IMF-nek a 29 pontos csomagjából. Ez volt a hét nagy híre. Hát, igen! A Fidesz vezetése alaposan felkészült az idei választásokra. Orbán Viktor még az EP-választások előtt végigjárta az EU-országok vezetőit, és nyilván megkérdezte tőlük: mire számíthat, ha idehaza győznek? Gondolom, biztatták. Vágjál csak bele! Ne félj, majd mi segítünk! A Fidesz elnöke sok mindent megélt már, s nyilván tudta, hogy nem kell mindent készpénznek venni. Akkor azonban nyilván úgy tűnt, hogy a leendő Fidesz-kormánynak lesz egy kis mozgástere. Talán a németektől kapott egy kis pluszbiztatást is, mondván, hogy „egy család vagyunk”, „jól ismerjük Orbán urat”, meg ilyesmik. Persze, ez még előtte volt a görögországi eseményeknek, s akkoriban még az euró összeomlását sem emlegették, mint olyan eseményt, amely bármikor bekövetkezhet. Mára azonban megváltozott a helyzet. A németek nem tudnak megegyezni a franciákkal arról, hogy miként is kellene megmenteni a tőkés Európát. Magyarán: ki vezesse a folyamatot, ki járjon jól, a németek vagy a franciák? A maga módján mindenki berendezkedik valamiféle nemzeti önvédelemre, vagyis, nem nagyon számit, hogy mi lesz a többiekkel, csak nálam legyen nyugi. A kelet-európai „új gyarmatok” meg végképpen nem érdekesek, legalább is addig nem, amíg nincs nagy balhé.

Az amerikaiak szép szavakat üzengetnek. Martonyi János minap azzal próbálta levenni lábáról Clinton asszonyt, hogy a két országot nem csak a közös érdekek, de a közös értékek is összekötik, a piacgazdaság, meg a demokrácia, meg ilyesmik. Ja, és persze azzal is, hogy a közös értékek védelmében milyen nagy jelentősége van a Fidesz két-harmados győzelmének. Ez az érvelés, gyanítom, nem hatotta meg az IMF delegációját, amelyik a múlt héten tárgyalt Budapesten, bár kétség kívül el kellett gondolkodni rajta. Mindez nagyon szép és jó, de bennünket a pénzünk érdekel, miniszterelnök úr! – mondhatták az IMF emberei, akiket nyilván azért küldtek ide, hogy vasaljanak ki a kormányból mindent, amit lehet. A Fidesz nagy aduját, miszerint a kétharmados többség a stabil kormányzás jele, még a visszájára is fordíthatták mondván, ha ilyen erősek vagytok a saját népetekből verjétek ki a pénzt, és ne a bankokat és ne a multinacionális vállalatokat molesztáljátok!

Úgy hírlik, hogy a kormány nem engedett a 29-ből, vagyis azokból az elképzelésekből, amelyet a miniszterelnök terjesztett elő a gazdaság rendbetételére. A 16 százalékos egységes személyi jövedelemadó, és sok minden más, persze, nem jó a dolgozó embereknek. A bankok megadóztatásának szándéka azonban olyan jel, amit értékelni kell. Kétség kívül azt jelzi, hogy Orbán Viktor megértett egy fontos dolgot: a kapitalizmus érdeke most azt követeli, hogy némileg korlátozzák a tőkét. S, még valamit mutat: eltérően elődeitől a miniszterelnök nem adta meg magát azonnal a nemzetközi tőke nyomásának.

Szakszervezeti fizetések

A Fidesz nem kér a szakszervezetekből. Nem üzen hadat nekik, nem támadja őket nyíltan, legalább is eddig így volt, de nem is kívánja a maga képzelt világába beépíteni őket. Ez nem újdonság. Tudható volt azóta, hogy annak idején a Fidesz nem állt a Liga által szervezett tüntetések és népszavazási kezdeményezések mellé.  Gaskó István, a Liga elnöke sem kapta meg azt a politikai támogatást, amire vágyott. Magyarán: amíg az agrárgazdák elnöke ott ülhet a parlamenti sorokban, a Liga elnökének marad a szakszervezeti küzdelem. Nem tudom, hogy mivel húzta ki a gyufát, de az új hatalom keze most hozzá is elért. Selmeczi Gabriella, a Fidesz képviselője állt elő a követeléssel, hogy bizony, bizony meg kellene nézni, vajon mennyi pénzt keresnek az állami vállalatok szakszervezetek vezetői. Példának okáért Gaskó István. Selmeczi szerint másfélmilliót. A Fidesz itt a tömegpszichózisra játszik. Hergeljük fel a népet, amely elég nyomorúságosan él, s majd a tömeghangulat elsöpri őket. Nos, én a szakszervezetek helyében nem védekeznék, hanem pontosan megmondanám, hogy ki mennyit keres, és ennek mi a jogi alapja. Szerény véleményem az, hogy a szakszervezeti vezetőknek nem illő többet keresniük, mint a munkásoknak, az általuk képviselt dolgozóknak. Egyébként miként éreznék át az emberek gondjait? Ha nyilvánosságra hozzák mindezt, az is ki fog derülni, hogy az állam, tegyük hozzá, a tőkésállam, hol és miként akarja megvásárolni a szakszervezeti vezetőket. Ne felejtsük el ugyanis, hogy húsz éven át kis hazánk osztályharctól mentes övezet volt, a multinacionális vállalatok paradicsoma. Ebben szerepe volt annak is, hogy a magyar dolgozó még nem ébredt fel. A szakszervezetbe is alig-alig lépnek be. De szerepük volt a szakszervezeti vezéreknek is, akik visszatartották a háborútól még azon keveseket is, akik küzdeni akarnak. Most persze változik a világ, s változik a szakszervezetek világa is, s talán felébredünk, mi, valamennyien.