|
19 évvel ezelőtt…
2008.12.15. 20:40
Edelényiné Nagy Mária Hajdú-Bihar megyei Munkáspárt elnökének megemlékező beszéde a Munkáspárt megalakulásának 19. évfordulóján
"...1989. december 17-én, egy zűrzavaros időszakban, amikor a gyávák lapultak, amikor a kommunista szitokszó volt, és a legtöbben a túlélésre játszottak, egy bátor csapat azt mondta: nem, nem adjuk fel, nem engedjük, kommunisták voltunk, kommunisták maradunk…”
És tizenkilenc éve, december 17-én alakítottuk újjá pártunkat. Vezetőket választottunk, Thürmer Gyula  elnökletével, és elkezdtünk dolgozni és ma is dolgozunk. Ma már tisztábban látjuk, mi is történt 19 évvel ezelőtt. Akkor nagyon kevesen látták, csak a legjobbak, a legképzettebbek.
Bevallom én sem teljesen. Csak azt, hogy 40 éves vagyok, hogy a feje tetejére állították a világomat, azt mondták, hogy az a 40 év, amiben éltem, amiben hittem, mind hazugság volt. Azt mondták, amit 40 évig tettem, az mind semmit sem ér. Semmit. Ott álltam, s gondolom, nagyon sokan álltunk értetlenül, és azt éreztük, tenni kell valamit.
És tettünk! Elkezdtük a munkát. Egy párt, amelyik akkor veszített el mindent. Mindent elölről kellett kezdeni. Egy út, amelyen még nem járt senki. Hatalom és eszközök nélkül kellett csinálni azt, amit előttünk még senki sem csinált. Csináltuk jól-rosszul, de csináltuk. Meggyőződéssel, hittel, nagy-nagy akarattal.
Akkor azt hittük, hogy elég lesz elődeink ügyét folytatni. Megvédjük a szocializmus vívmányait, ezzel teljesítjük küldetésünket! Hamarosan kiderült azonban, hogy ennél sokkal nagyobb és bonyolultabb feladat jut osztályrészünkül.
Voltak hibák, elszalasztott lehetőségek? Biztosan. Esetenként kutyanehéz volt, s az ma is. Nehéz volt végigélni a választási éjszakákat, s rádöbbenni, hogy sokat dolgoztunk, de még az is kevés. Nagyon nehéz volt megérteni, hogy elvtársaink miért adják fel a közös harcot, egyesek miért állnak át hangzatos mesékkel az ellenség oldalára. Madách sorait idézve kérdezhetjük: "Hát azt hiszed, Mert minden rókával megalkuszol, Nyájadnak hű őre vagy?"
 1990 márciusában a munkástól jogilag is elvették a hatalmat. Hamarosan elvették a biztos munka lehetőségét, a tisztes megélhetést, mindazt, amit a munkáshatalom neki és gyermekeinek adott. Az új hatalom rettegett, hogy a munkás rájön a turpisságra és felébred. Hajtották a privatizációt, a kárpótlást. Mielőbb fel akarták számolni osztályellenfelüket, a sok tízezer csepeli, angyalföldi, göcsös, biogálos munkást, a bányászok szervezett tömegeit, a szövetkezeti parasztságot.
1991-ben a Szovjetunióban is győzött a tőkés rendszer. A szocialista Kína pedig úgy döntött, hogy nem száll be a kelet-európai csatába. A nyugat-európai pártok közül sokan meghasonlottak, elindultak a kapitalizmushoz való alkalmazkodás, a reformizmus útján. Be kellett látnunk: majdnem teljesen egyedül vagyunk, hosszú távú nehéz küzdelemre kell berendezkednünk.
Új pártot kell építenünk! - mondtuk. Olyan pártot, amely képes elszakadni a hatalomban töltött évek módszereitől, megtanulni a polgári demokráciát, visszaszerezni az emberek bizalmát, és továbbvinni a forradalom vörös lobogóját. Eleinte viszonylag könnyen mentek a dolgok. A szocialista időkből aránylag nagy tagságot örököltünk. Nem volt hiány káderekből sem. Az életkor sem okozott gondot, hiszen a derékhadat fiatal nyugdíjasok alkották. A nagy létszám, az első sikerek elfedték problémáinkat. Hiába volt több száz önkormányzati képviselőnk, nem tudtuk kamatoztatni a párt erősítésére.
Nem figyeltünk oda a fiatalok felnevelésére, az időben történő váltásra. A közös múlt miatt mindig azt hittük, vagy legalább is nagyon sokan azt hitték, hogy az MSZP-vel kell mennünk. A valóság az, hogy a mi vörös színeinkkel és Kádár János nevével egy nagytőkés, szocialista párt élt, és él vissza. Ez a tévedés nagyon sokba került nekünk.
A párt mindezek ellenére nagy dolgokat vitt végbe. 1995-ben lehetővé tettük a magyar népnek, hogy maga döntse el: akarja-e, hogy Magyarország a NATO tagja legyen? Ez nyílt hadüzenet volt a tőkés Magyarországnak. A helyzetet olyannyira veszélyesnek ítélték, hogy jogi manipulációval saját törvényeiket is átlépték. 2004-ben a kórházak eladása ellen szerveztünk népszavazást. Az MSZP-től ekkor végleg elváltak útjaink. A privatizációt ugyan nem tudtuk megakadályozni, de a magyar társadalom időt nyert. 2004 nélkül aligha lehetne ma szó újabb népszavazásról.
Időközben az "osztályharctól mentesnek" hirdetett ország kezdte lassan felismerni, hogy mit jelent a kapitalizmus. Az emberek a Munkáspárt felé fordultak. Eltűnt a két évtizeddel ezelőtti gyűlölet. Tisztelik pártunkat, hogy mindig a dolgozó emberek mellett állt, nem váltogatott köpönyeget, és nem keveredett bele gyanús ügyletekbe.
A körülmények változása felkészületlenül ért bennünket. Azt reméltük, hogy a kedvező hangulat besodorja a pártot a parlamentbe. Nem ez történt!
Nem csak azért, mert belső ellenfeleink külső segítséggel soha nem látott támadást indítottak a párt ellen. Azért sem, mert nem vettük észre, hogy már egy másik társadalomban élünk. Mi magunk két évtizeddel idősebbek lettünk. A falvakban már nincsenek szövetkezeti parasztok, az új gazdákhoz pedig nem jutottunk közelebb. A városokban elfogytak az egykori katonatársak, kollégák, barátok, az új szomszédokat pedig nem ismertük meg.
Nem tudtuk összegyűjteni a kopogtatócédulákat. A mindenféle ürüggyel késleltetett fiatalítás megbosszulta önmagát. Amikor váltani kellett, nem volt kivel váltani.
2006-ban új szakaszt kezdtünk. Sokan nem értették, hogy mit is akarunk. Világossá tettük, hogy a pártot már nem lehet arra építeni, amit a szocializmustól örököltünk. Két évtizedig becsülettel éltünk az örökséggel, de vége! Nem lehetünk tömegpárt, ezért felkészült, fegyelmezett, tenni tudó és akaró kommunisták élcsapatára van szükség, amely küzd a tőke ellen. Hamarosan megkaptuk az első kóstolót is a tőkés hatalomtól.
 Elvették a párthelységeinket. Kutyanehéz állami támogatás nélkül fenntartani a pártot, minden hónapban kifizetni a számlákat, inkasszókkal, fizetési meghagyással küzdeni, ennek felelősségét cipelni.
Bíróság elé állították a párt vezetését. Nagyon nehéz ma is a tőkés bíróságon ülni, lenyelni mindent, ahelyett, hogy az asztalt borítanánk rá. A tőke támadása azonban erősebbé tett bennünket.
Rájöttünk, hogy önállóságunkat meg kell őrizni a két tőkés párt, az MSZP és a Fidesz között. Ki kell használnunk a közöttük lévő ellentéteket, és fel kell vállalnunk a tőkés politika által tönkretett nem-proletárrétegeket is. Azaz, el kell jutnunk a becsapott tanárokhoz, megalázott orvosokhoz, a tönkre tett kis- és középvállalkozókhoz, s természetesen a munkásokhoz, akik közül egyre többen értik meg a multi kizsákmányolás ocsmány és embertelen voltát. Sokat tettünk, de nem eleget! Ha ma kellene próbára tenni erőinket, csődöt mondanánk.
S mi ad erőt neked, nekem a folytatáshoz? Nekem két dolog. Az egyik: tudom, hogy igazunk van. 19 évvel ezelőtt szinte mindent megjósoltunk. Nem azért, mert olyan okosak voltunk, de azért, mert mi tudtuk, hogy milyen a kapitalizmus természete, hogy elpusztít mindent, ami emberi. És megtette.
Valóságos demokrácia helyett a pénz diktatúráját vezette be. Megkaparintotta az állami vagyont. Eltüntette a magyar ipart, mindenütt a külföldi tőkének bokázunk. Feláldozta a magyar mezőgazdaságot, fizetőssé tette az oktatást, kiárulja az egészségügyet. 19 év múltán bátran az emberek szemébe nézhetünk, és mondhatjuk: mi figyelmeztettünk, hogy így lesz, hogy csak kevesen nyernek és nagyon sokan veszítenek, és te is könnyen a vesztesek oldalára kerülsz, mert melós vagy, kisnyugdíjas, kis ember, akitől gátlástalanul elvesznek.
A másik, az, hogy tudom, az embereknek szüksége van olyanokra, akiknek fontosabb a közösség érdeke, mint a sajátja. Olyanokra, akik nem lapulnak gyáván, akik felemelik a szavukat, ha kell.
De értenünk kell, hogy az emberek többsége nem szocializmusban vagy kapitalizmusban gondolkodik, csak él. Jól akar élni, dolgozni akar, családot, gyerekeket, nem harcolni akar. Mi tudjuk, a szocializmus keveset ígért, de erejéhez mérten sokaknak adott. A kapitalizmus sokat ígér, de keveseknek ad. Ezt az igazságot az emberek többsége csak sok-sok tapasztalat alapján, sok-sok kínlódás után ismeri fel. És mindig lesznek olyanok, akik soha.
A történelem most újra lehetőséget kínál! Ne legyünk hát restek, ne legyünk fáradtak és beletörődőek, használjuk ki!
Tudjuk, beláttuk, csak annyink van, vagy lesz, amennyit magunk kiharcolunk. Ezért hát, elvtársaim, van remény. Nekünk csak egy választásunk lehet: tovább menni, tovább dolgozni, tovább harcolni.
Ehhez kívánok mindenkinek jó egészséget, kitartást és bátorságot!
Boldog születésnapot, Munkáspárt!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
