"azt parancsolták, hogy merítsem a fejemet egy vértócsába"

Egy chilei nő beszámolója Atencoról

péntek, 2006. május 19. rokamoka

Valentina Palma Novoa 30 éves chilei független médiamunkás és antropológus, akit az atencoi attack során a rendőrök letartóztatottak, brutálisan megvertek, megerőszakoltak, majd végül kitoloncolták az országból. Megrendítő beszámolójának fordítását olvashatjátok.

Valentina Palma Novoa levele, 2006. május 10.

I.

Nevem Valentina Palma Novoa, 30 éves vagyok, ebből az utolsó tizenegy évet Mexikóban éltem. Egyetemi diplomámat az Escuela Nacional de Antropología e Historia-n szereztem, és jelenleg filmkészítést (cinematográfica) hallgatok a Centro de Capacitación Cinematográfica egyetemen.

A következőkben szeretnék önöknek azokról az eseményekről beszámolni, melyeknek tanúja voltam az erőszakos incidens során, ami május 4-én csütörtökön történt San Salvador ATENCO községben és jogtalan és önkényes módon Mexikóból való kiutasításommal ért véget.

Május 3-án, miután a híreket láttam, és egy 14 éves fiú haláláról értesültem,  megrendültem, és mint antropológus és filmes útrakeltem San Salvador Atenco felé, hogy felfesthessem a valódi helyi szituációt. Ott töltöttem az éjszakát, és filmeztem az őrposztokat, amelyeket a lakosság állított fel, és meginterjúvoltam őket. Hideg volt és a tábortűzhöz ültem, amit a helyiek gyújtottak, és további fotókat készítettem.

A napfelkelte fényei már kibuktak, és lassan új napra virradt: Május 4. csütörtök. Korán reggel 6 óra volt, amikor San Salvador Atenco templomának harangjai megkondultak: ding-dong, ding-dong, újra és újra, miközben a hangosbemondó ordítva tudatta, hogy a rendőrség megérkezett a helyre. Biciklik gurultak mindenfelé; a templom egyik szárnya melletti pékség már kinyitotta ajtaját, és frissen sült kenyér csodálatos illata töltötte be az utcát, na meg biciklivel jövő-menő campesino-k (parasztok).

Az atoles-t (kukoricaliszt ital) árusító férfi elmondta, hogy aggódik, mert "akik érkeztek most, azok bizony nagy gazemberek." Odamentem az egyik őrposzthoz, ahonnan a campesinók egy halom rendőrt néztek a távolban. Rájuk közelítettem a kamerámmal. Láttam, hogy sokan vannak, és hogy pajzsuk takarásában kicsi, alig észrevehető lépéseket tesznek. Félni kezdtem, sokan voltak, jól felfegyverezve, a campesinók pedig kevesen és fegyvertelenek. A kamerám keresőjében láttam, amint egy rendőr felénk céloz, és egy lövedéket lő ki, ami mellettem csapódott be nagy port verve, ekkor jöttem rá, hogy könnygáz. Egyre több könnygáz temette maga alá a frissensült kenyér illatát, és a kis utcácskákat csatatérré változtatta. A levegő gyorsan elviselhetetlenné vált, és én a főtérre mentem, miközben a harangok hangosabban vertek és különböző utcákon rendőrök jelentek meg, és a távolban közeledtek.

A campesinok kis ellenállása véget ért, amikor a rendőrök hirtelen az itt lakókra vetették magukat. Eltettem a kamerámat, és a többiekkel együtt futottam amilyen gyorsan csak tudtam. A templommal szemben volt egy középület, aminek az ajtajai nyitva álltak, bemenekültem, abban reménykedve, hogy a zűrzavar odébbáll. Két fiatal szintén itt keresett menedéket a támadások elől. Hárman voltunk, és egymás szorongó és félelemmel teli arcába néztünk.

Aggódva léptem előrébb, hogy kinézzek az utcára, és láttam, amint öt rendőr rudakkal (toteles) ver, és kegyetlenül rugdos egy földön fekvő idős férfit. Még jobban félni kezdtem, hátrébb mentem, és mondtam a két fiatalnak, hogy még jobban el kellene bújnunk, mert túlságosan láthatók vagyunk.

Felmentünk a lapos tetőre - ez hiba volt - és a hátunkon fekve a helikopterekre meredtünk, amik mint nagy szitakötők zümmögtek keresztül-kasul az égbolton, miközben a térről felhangzó lövések a táj hangjainak részeivé váltak.

Egy férfi erőszakos hangon ordította nekünk: "Ti mocsadékok a tetőn, azonnal gyertek le!". Először a két fiatal szaladt le a lépcsőn, fentről láttam, hogyan verik őket, és teljesen pánikba estem, nem akartam lemenni, mígnem egy rendőr felordított: "Gyere le te szuka, gyere le azonnal."

Lassan mentem le, elszörnyedve attól, ahogyan a két fiatal fejét verték. Két rendőr előretaszított engem, amíg másik kettő a felsőtestemet rudakkal verte, a hátamat és a kezeimet ütötték és ütötték. A fájdalomordításaim hangosabbak lettek, míg végül valakinek a hangját hallottam, aki nevemet kérdezte a letartóztatottak névsorához, és én válaszoltam: "Valentina, Valentina Palma Novoa", ekkor egy rendőr rámparancsolt, hogy tartsam a számat, egy másik meg a felső testemre mért ütést. Egy férfihang azt parancsolta, hogy takarjanak engem el pajzsokkal, hogy ne legyen látható, ahogyan ütnek. A templom egyik oldalánál megálltak és utasítottak, hogy a többi letartóztatottal együtt térdeljek le, kezemet tegyem a tarkómra. Elkezdtek bennünket verni.

A mobiltelefonom csipogni kezdett, mire egy hang megparancsolta, hogy kutassák át a táskámat. Ekkor vették el a videókamerámat, a mobilomat, és egy kis pénztárcát a személyes irataimmal és 500 pesoval. A hajamnál fogva felemeltek és azt mondták: "Szállj a teherautóba, ribanc!" Alig tudtam mozogni és ők villámgyors tempót követeltek. Nekinyomtak a többi sérült és vérző testnek, és azt parancsolták, hogy merítsem a fejemet egy vértócsába. Nem akartam beletenni a fejemet a vérbe, de a fejemre lépő fekete rendőrtiszti csízma rákényszerített. A teherautók motorjai beindultak és az út alatt sok rendőrkéz markolt meg. Én csak lecsuktam a szemeimet, és összeszorított foggal reméltem, hogy talán a legrosszabb nem történik meg.

A nadrágom le volt húzva, amikor a teherautó megállt, és egy férfi arra utasított, hogy szálljak le, amit ügyetlenül megtettem. Egy rendőrnő azt mondta: "Engedjétek át nekem ezt a szukát!", majd két kézzel ráütött a füleimre. Összerogytam, és két rendőr megragadott, hogy egy buszhoz vigyenek, miközben egy rakás rendőr rugdosott minket.

A buszban egy másik rendőrnő kérdezte a nevemet, miközben két férfi rendőr a melleimet brutálisan megragadva egy idős férfi testére dobtak, akinek az arca csupán rászáradt vér volt. Amikor a testem súlyát a sajátján érezte, felüvöltött a fájdalomtól. Megpróbáltam megmozdulni, de egy rúgás a hátamba megálított; az én üvöltésemtől mindenesetre az idős férfi újra felkiáltott, hogy az Istenhez szánalomért könyörögjön. Egy női hang a busz hátuljába parancsolt; odamentem, és onnan jól láthattam a többi letartóztatott véres arcát, és a vért, ami a földön mindenütt szét volt fröcskölve. Bár én magam nem véreztem, de a kezeimet és a ruhámat a többi letartóztatott vére összespriccelte.

Csöndben maradtam, és a mellettem lévő testek jajgatását figyelve hallottam, amint újabb fogvatartottakat raknak a buszra és ütések és fájdalomkiáltások közepett a nevüket kérdezik. Én nem tudom, mennyi idő telt el, de a busz ajtajai bezárultak és elindult. Körülbelül két vagy három órát utaztunk. A kínzás ismét elkezdődött és minden kis mozgás egy újabb ütést vont maga után. Behunytam a szememet, és aludni próbáltam, de a jajgatások mellettem nem hagyták, az idős férfi pedig így nyöszörgött: "A kezem, a kezem. Istenem, Istenem... könyörülj, könyörülj kérlek!"

Keservesen zokogtam és arra gondoltam, hogy a férfi mellettem meg fog halni. Megmozdítottam a kezemet, és megpróbáltam megérinteni, hogy egy kicsit megnyugtassam. Egy bot elindult a kezem felé, de egy mozdulattal könyörületet kértem a rendőrtől, aki ekkor elállt attól, hogy megüssön. Az öregúrnak szerettem volna egy kis szeretetet adni, ezért megsimogatom a lábát, amire ő néhány pillanatra abbahagyta a jajgatást. Kérdeztem a nevét, és ő azt felelte: "Ha meghalok, ne sírjon. Rendezzen ünnepet, kérem." Halkan sírtam magamban, egyedül éreztem magamat, ennyi megvert test között, és a legrosszabbra gondoltam, hogy ki tudja hová visznek minket, és ott mindannyiunkat megölnek, és eltüntetnek. Egy pillanatra elaludtam, de a vér és a halál szaga újra felébresztett...

Amikor kinyitottam szememet, egy börtön falait láttam. A busz megállt és egy hang azt parancsolta, hogy a hátsó ajtón szálljunk le. Utasítottak, hogy álljak fel, az ajtó felcsapódott, sírós és fedetlen arcommal felnéztem, és egy rendőrsort láttam; újra félni kezdtem. Kint valaki utasítást adott, hogy az ajtókat zárják be, és a letartóztatottak lefedett arccal jöjjenek ki. Egy rendőr betakarta a fejem a zakómmal, majd az ajtó újra kinyílt. A busz előtt egy rendőr a nadrágomnál fogva megragadott, a másik kezével pedig nyomta lefelé a fejemet. A rendőrsor közben rugdosni kezdett engem és a többi letartóztatottat, akik sorban álltak előttem.

A fegyintézet kapuja kinyílt és egy vékony folyosón át, ütések és rúgások közepette vezettek be minket. Mielőtt a vizsgálati asztalhoz értünk volna, elkövettem azt a hibát, hogy felemeltem a fejemet és egy rendőr szemébe néztem, aki a pillantásomat egy ökölbe szorított kézzel a gyomromra mért kemény ütéssel válaszolta meg, úgyhogy egy ideig nem kaptam levegőt.

Az asztalnál a nevemet kérdezték, kort és nemzetiséget; ezután egy kis terembe vittek, ahol egy kövér nő megparancsolta, hogy vegyem le minden ruhámat. Tekintettel az ügyetlenségemre, amelyet az ütések okoztak, gyorsabb tempót parancsolt. "Señora, engem nagyon megvertek, várjon kérem", mondtam neki. Megvizsgált, újra felöltöztem, majd újra letakarta az arcomat a zakómmal. Kinn azt parancsolták, hogy alkossunk női csoportot, és rendezett sorban, lehajtott fővel menjünk a börtönudvarba - mint később megtudtam, Toluca városában az Almoloyita nevű börtönben voltunk.

Május 4. csütörtök, 14 óra volt, amikor bekerültünk a fegyintézetbe. Egy étkezőbe vittek minket, a férfiakat és a nőket különválasztották. Egy sarokban, mi nők zokogva meséltük el egymásnak a kínzásokat, amikben részünk volt. Egy fiatal nő megmutatta nekem a széttépett alsóneműjét, és a vérrel teli nyílt sebet a fején. Egy másik elmondta, hogy két teherautóval hozták ide, és közben ütlegelték, kínozták, és azt mondogatták neki: "Megölünk téged, te kurva".

Egy másik fatal nő megosztotta velem, hogy valószínűleg terhes volt. Mindeközben zokogtunk és együttérzőn szorongattuk egymás kezét. Nyilvánvaló volt, hogy sokkos állapotban vagyunk. Átelennben a férfiak beszélgettek egymással, és láttuk véres arcukat, amik a brutális ütésektől egészen eldeformálódtak. Így álltunk, amikor egy nő jött hozzánk, néhány nevet mondott, és parancsolta, hogy az említett személyek lépjenek elő a csoportból. Mi négyen voltunk: Cristina, María, Samantha, Valentina. Még egy ötödik is jött a csoporthoz: Mario.

Mi voltunk az 5 külföldi letartóztatott. Ezután jött egy férfi, azt hiszem ő volt a börtönigazgató, és azt mondta, hogy itt ahol most vagyunk, itt biztonságban vagyunk; hogy itt minket senki nem fog több megütni; és az, hogy mi történt a fegyintézeten kívül, ahhoz neki semmi köze, és hogy minket a börtönökben nem fognak megütni. Kértük, hogy telefonálhassunk egyet, amit ő megtagadott.

Eközben a láthatóan súlyosan sérült foglyokat elvitték a börtön orvosi rendelőjébe. Nem egy vagy két emberről volt szó; a kicsivel több mint 100 letartóztatottból kb 40 volt súlyosan sérült.

Az először elvittek egyike volt a haldokló idős ember, aki a buszon mellettem ült, és akit soha többé nem láttam.

Sorra kerültünk az orvosi vizsgálaton. Nekem véraláfutásaim voltak a felső testemen, a hátamon, a vállamon, az ujjaimon, a combomon, és a lábamon. Azt ajálották, hogy röntgeneztessem meg a bordáimat, mert légzési problémáim voltak, amik soha korábban nem voltak. Az asszisztens nővér, és a vizsgáló orvos teljesen közömbös volt velem és a sérüléseimmel szemben. Elhagytam az orvosi szobát, hogy a többiek - Cristina, María, Samantha és Mario - vizsgálatának végére várjak. Az álvizsgálat befejeződött, és egy terembe vittek minket, hogy felvegyék a vallomásainkat.

Egyszer csak egy jogász tűnt fel ki tudja honnan, aki azt tanácsolta nekünk, hogy ne adjunk le vallomást, ellentmondva azoknak, akik velünk szemben az írógépek mögött ültek.

"Rendben van, ha nem akarsz vallani, jogodban áll nem tenni vallomást; de jó volna, ha dokumentálnánk, ami veled történt" mondta nekem egy jogásznő. Miközben a vallomásunkat tettük, sok öltönyös férfi toppant be, akik vicceskedve és barátságosan kérdezgettek minket, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk Atencoba, és hogy tudtuk-e, mennyire veszélyesek a helyiek.

Esett az eső, és visszavittek minket az étkezőbe a többi letartóztatotthoz, és meghagyták, hogy úgy üljünk, hogy a mexikói letartóztatottakkal ne tudjunk érintkezésbe lépni. Ha használni akartuk a mosdót, engedélyt kellett kérnünk. Emberi jogi hivatalnokok jelentek meg, és vallomásokat vettek fel, és fotókat készítettek a sebesüléseinkről; a vallomások érdeklődés nélkül készültek, mechanikusan.

Ujjlenyomatot vettek tőlünk, és lefotóztak minket szemből, valamint mindkét profilból. Elmondták, hogy ezt nem azért csinálják, hogy aktát nyissanak rólunk, hanem mert elengedhetetlen a regisztrációs folyamathoz, és minden valószínűség szerint holnap reggel szabadon bocsátanának minket, ezért kell most felvenniük az adatokat. A vacsora egy fazék hideg kávé és egy láda kalács volt.

Éjfél volt, egy kemény padra feküdtem, hogy megpróbáljak egy kicsit aludni. Lehetetlen volt. Hideg volt és nem volt takaróm. Egy férfi rasztás hajjal a másik oldalon, észrevette nyugtalanságomat, hogy nem tudok aludni, így kézjelekkel beszélgetni kezdtünk a termen át. Már egészen benne voltunk, amikor jött egy őr, és az öt külföldi nevét szólította. Felkeltünk, a többi letartóztatottnak egy halk adiós-t mondtunk, majd elhagytuk a helyet.

Egy regisztrációs irodába vittek minket, visszaadták néhány dolgunkat, majd egy teherautóhoz vezettek, és azt mondták Toluca-ba visznek egy bevándorlási hivatalba. A fegyintézet kapuin kívül ismerős hangokat hallottam, akik a nevemet szólították. A rácsokhoz léptem és sok barátomat láttam, akik azt kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy többé-kevésbbé jól, és hogy a tolucai bevándorlási hivatalba visznek. Azt mondták, hogy követnek, és nem hagynak egyedül. Mónica néném átadott egy egy borítékot, amelyek az ittartózkodási papírjaimat tartalmazták, María Novaro, tanárnőm és mexikói "anyukám", pedig egy köpenyt adott a hideg ellen. Így szálltam be a buszba, ami becsukta ajtaját, és mi ültünk a sötétben.

Toluca-ban egy irodánál álltunk meg, hogy felvegyünk egy jogásznőt, és onnan vittek minket a különleges esetek bevándorlási hivatalába Mexikóvárosba. Hajnali három óra volt, amikor megérkeztünk. Egy rosszkedvű orvos mégegyszer felvette a sérüléseinket. Ezután aludtunk egy keveset, mivel az iroda nyitása előtt érkeztünk, ami miatt nem sok alkalmazott volt jelen. Hét órakor egy segéd hozott nekünk zabpelyhet tejjel.

Ezután felvették a vallomomat egy interjú során, amiben a személyes adataimon kívül sok mindenre kiváncsiak voltak, mint például: "Ismered az EZLN-t? Voltál az Egyetemvárosban( National University (UNAM) campus)? Részt vettél a World Water Forum-on? Találkoztál más külföldi rabokkal? stb.

Aláírtam a vallomást, amelyet hozzácsatoltak az ittartózkodási papírjaimhoz, az oktatási intézményem leveléhez, María Novaro tanárnőm leveléhez, az útlevelemhez, a chilei személyigazolványomhoz és az arról szóló tanúsítványhoz, hogy külföldi diák vagyok. Eközben kaptam egy hívást a Mexikói Chilei Konzulátusról, a nevemet kérdezte, az igazolványszámomat, és hogy van-e rokonom Mexikóban. A nagykövet azt mondta, hogy annyit tud tenni, hogy őrködik afelett, hogy az  ügy menete kövesse a törvényes előírásokat.

Ezután folytattam a vallomásomat: az EZLN-ről, subcommandante Marcos-ról, és Atencoról szóló kérdések megismétlődtek. Közben a bevándorlási hivatal előtt barátok és hozzátartozók gyülekeztek, akikkel nem beszélhettem. Megpróbáltam jeleket használni és mutogatni, de ezt is megtiltották. Egy terembe vittek, ahol három férfi várt, akik azt mondták, hogy azért vannak itt, hogy segítsenek nekem. Lefényképeztek megint előlről és mindkét profilból, és a beszélgetésünk minden pillanatát szalagra vették. Megkérdezték a nevemet; hogy van-e fedőnevem; összeköttetésben álltam-e az EZLN-nel; hogy jártam-e a Lacandone őserdőben; milyen filmeket szerettem volna csinálni, és neveket kértek, akiken keresztül leinformálhatják az előéletemet. Azt mondták, hogy "a barátnőm, América del Valle" aggódott értem, mert a beavatkozás alatt Atencoban nyomomat vesztette, amikor elfutottunk. Csak most Chilében tudtam meg, hogy América del Valle egyike volt azoknak az atencoi vezetőknek, akiket a rendőrség keres. A kihallgatás végén egy rafinált szerkezettel ujjlenyomatot vettek tőlem, ami rögtön számítógépre vitte át az adatot.

Átvittek egy másik terembe, ahol az Emberi Jogi Bizottságból vártak minket hárman, és miután a két spanyol és én beszámoltunk nekik arról, amit megéltünk, azt tanácsolták, hogy haladéktalanul kérjünk egy ügyvédet a lehetséges kiutasítás esetére. A hangulat feszült lett, úgyhogy kértem az egyik jogyásznőtől egy filcet és egy papírt, hogy egy üzenetet írjak rá, "egy ügyvédet" felirattal, és az ablakon át mutattam a barátaim felé. Ebben a pillanatban bejött egy bevándorlásügyekre szakosodott ügyvéd, amint látta hogy írni kezdtem, és megkérdezte: "ügyvédre van szükséged? Én ügyvéd vagyok, mi a problémád?" Mondtam neki, hogy egy "védelmi igazolást"(order of protection) szeretnék kérvényezni, és ő azt mondta, hogy ez meggondolatlan volna, mert ez azt jelentené, hogy a bevándorlási hivatalban kellene maradnom egy hónapig és egyébként is, valószínűleg hamarosan kiengednek minket. Az Emberi Jogi Bizottság megfigyelői szakították félbe és kérték, hogy hagyjanak engem a kinti emberekkel beszélni.

Egy látogatás járt nekem, és 5 percig beszélhettem Berenice-vel, akinek mondtam, hogy "védelmi igazolásra" volna szükségem, ő azt válaszolta, hogy már van. Elbúcsúztam tőle , mivel hirtelen és másodszor is orvosi vizsgálatra vittek a bevándorlási állomáson belül. Ezt egy hírtelen feltűnő ügyvéd szakította félbe, aki a függönyt elhúzva azt mondta, hogy áthelyeznének máshova. A kérdésemre, hogy hova, nem adott választ. Amikor elhagytam az orvosi rendelőt, találkoztam az emberi jogi megfigyelők közül eggyel, akit arra kértem, hogy adja át a barátaimnak kint, hogy áthelyeznek engem.

Kérdeztem az ügyvédet, hogy hová visznek, azt mondta, hogy a Központi Bevándorlási Hivatalba. Nem hagyták, hogy tovább beszéljek vele, és egy különleges autóba tettek, ahol Mario, a honfitársam is ott volt. Velem együtt három rendőr is beszállt, lezárták az ajtókat, és egy rendőr megparancsolta, hogy az ablakokat is zárják be. A bevándorlási állomás rácsos vaskapuja kinyílt, és a kocsi nekilendült, mintha valami elől menekülne. Átlagban 100 kilóméter per órával hajtottunk, jelentős forgalomban. Kérdeztem, hogy hová visznek, ám semmi választ nem kaptam. A táv felénél vettem észre, hogy a repülőtér felé vezető úton vagyunk, és hogy előttünk még két kocsi megy, az egyik Samanthával, a német lánnyal, a másik pedig Maríával, és Cristinával, a két spanyollal.

Az országból való azonnali, jogtalan kiutasítással nézve szembe, nem maradt mást számomra, mint csukott szemmel, összezárt fogakkal arra gondoni: Ismét megerőszakolnak.

Nyolc órakor érkeztünk meg a repülőtérre. Kiszálltunk az autókból, és beléptünk, őrizet mellet, egy teljesen fehér terembe, ahol több mint egy óráig tartottak minket fogva. Utána vittek minket a repülőtér várótermébe, ahol tovább őriztek. Először Samantha gépe érkezett. Tovább vártunk, és nem tudtam mást tenni, csak sírni; rosszul voltam; erőt vettem magamon és megpróbáltam a folyosón föl-alá járkálni; de egy őr mondta, hogy üljek vissza. "Rosszul vagyok", válaszoltam neki, "nem fogok megpróbálni megszökni, hadd sétáljak." Tovább sírtam, és egy rendőr odajött hozzám, és mondta: "Ne sírjál, nem segít ez a magatartás. Ha ez megnyugtat, hadd mondjam el, hogy nem kitoloncolnak, csak kivisznek az országból, azonban bármikor újra be tudsz lépni." Naív módon hagytam, hogy megnyugtassanak a szavai.

Egy bárba vittek minket, ahol elszívtunk egy pár cigarettát, mivel mindannyian nagyon idegesek voltunk. A Lan Chile repülőgépe 23 órára volt kiírva, és engem és Mariot szólítottak. Egy szoros öleléssel köszöntünk el Maríatól és Crstinatól. Utána felsorakoztunk és beszálltunk a gépbe.

Bent egy utas lépett hozzám és egy pár levelet nyújtott át, amiket a barátaim küldtek nekem, akik minden lehetségeset megpróbáltak, hogy a kiutasításomat megakadályozzák. Könnyezni kezdtem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az őr mellettem megkérdezte, hogy mi történt velem, és elmeséltem neki az esetemet. Mondtam neki, hogy már 11 éve Mexikóban élek, hogy az életem ez az ország, hogy végig nem mondták el nekem, hogy mi történik, hogy az egész eljárás törvénytelen, és hogy megvert és megkínzott a rendrőség. Azt mondta nekem, hogy csak harminc perccel a beszállás előtt mondták meg neki, hogy Chilébe fog repülni. Azt mondta, neki nem mondtak el semmit, de látta, hogy szabálytalanságok vannak az eljárásban, mert mielőtt egy embert kiutasítanak, legalább egy hónapig a bevándorlási központban kell maradnia, de itt egy felsőbb utasítás lehetett.

Elfogadva kiűzetésem tényét, beszélgetni kezdtem vele, és elmondtam neki, hogy rövid santiagoi tartózkodása alatt mely helyeket érdemes felkeresnie. Az álmosság és a tehetetlenség túl sok volt számomra, elaludtam. Az Andok Kordilleráival a repülőgép ablakában ébredtem. Kiszálltunk a gépből. A nemzetközi rendőrség irodájába vittek, ahol felvettek egy vallomást a kiutasításunkkal és/vagy kitoloncolásunkkal kapcsolatban.

Kint vár a családom; sírás, csókok, ölelések. Kórházba mentünk, hogy kezeltessük a sebesüléseimet, és gyorsan összehoztunk egy sajtótájékoztatót a rádió és a televízió számára, hogy leleplezzük kiutasításunk illegalitását és mindazt a rendőri brutalitást, amelynek tárgyai voltunk.

II.

Miután minderről beszámoltam, szeretném világossá tenni mérhetetlen felháborodásomat, dühömet, és teljes ellenállásomat a következőkkel szemben:

a. Fizikai, pszichológiai és szexuális erőszak alkalmazása, mint a kínzás és a kényszerítés eszköze a nőkkel szemben.

b. A rendőri erőszak, melynek nemzeti hovatartozástól függetlenül minden letartóztatott áldozatává vált.

c. Kiutasításom törvénytelensége, két okból is: minden otttartózkodási papírom szabályszerű és érvényes volt, és mert megtagadták a védelmi igazolást (order of protection), amit kértem, az országból való távollétemre hivatkozva, miközben még Mexikóban voltam.

III.

A korábban lefektetett prioritások alapján a következők eléréséért dolgozzuk az ügyvédeinkkel:

a. Mexikói tanulmányainkra való jogunk helyreállítása, a chilei és mexikói kormány részéről tett minden elképzelhető lépéssel.

b. Diplomáciai lépések a chilei Mexikói Nagykövetség ellen.

c. Vádemelés rendőrség ellen a testi sértés bűne miatt

d. Kereset előkészítése a mexikói állam ellen, illegális kitoloncolás miatt

Nemet a megerőszakolásra, nőket és férfiakat nem lehet tárgyként kezelni, nemet a brutalitásra és a kínzásra, nemet az erőszak igazolására!

Valentina Palma Novoa

Kapcsolódó cikkek:

• "Halál Amerikára!"
• Interjú subcommandante Marcosszal
• Altencóban a független média is célpont
• Fokozódó erőszak Mexikóban
• Vörös Riadó Chiapasban, felfüggesztik a Másik Kampányt
• A Másik Kampány siratja Mexikót
• Átdübörgött Mexikón a zapatista Másik Kampány
• Elindultak a zapatisták