1. Az ember, a társadalom, a termelés (folytatás)

Állatok és emberek

Azt már láttuk, hogy miben nem különböznek az állatok és az emberek. Most nézzük meg, miben különböznek? Ahogy Marx írja:

„Az embereket az állatoktól megkülönböztethetjük a tudattal, a vallással, vagy amivel akarjuk. Ők maguk akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket; olyan lépés ez, amelyet testi szervezetük szab meg. Azzal, hogy létfenntartási eszközeiket termelik, az emberek közvetve magát az anyagi életüket termelik.
Az a mód, ahogyan az emberek létfenntartási eszközeiket termelik, mindenekelőtt maguknak a készentalált és újratermelendő létfenntartási eszközöknek a mibenlététől függ.” (MEM 3. 23. oldal)

Mit jelent ez?

Az állatok a szükségleteiket a környezetükhöz való egyszerűbb, vagy bonyolultabb alkalmazkodással elégítik ki. Ez az alkalmazkodás lehet egyedi, rövid távú (élelmet, vizet, kuckót keres stb.) vagy genetikailag kódolt hosszú távú faji sajátosság (bundázat növesztése, levedlése, fészek, viaszsejt építése stb.) A lényeg, hogy ha az alkalmazkodás nem sikerül, akkor az állat elvándorol vagy elpusztul.

Az emberek úgy elégítik ki a szükségleteiket, hogy alkalmazzák a természeti környezetüket. Ismét hosszas filozófiai fejtegetés helyett egy kézenfekvő példával világítsuk meg, miről van itt szó!

Egy prémes állat az időjárás hőmérséklet-változásaira vedléssel és bundanövesztéssel reagál. Az ember viszont lenyúzza a prémes állat téli bundáját, azt speciális eljárással, a kikészítéssel tartósítja, puhává teszi, majd amikor fázik, magára teríti, amikor melege van, leveti. Hogy a bunda növesztése illetve lenyúzása között különbség van, az aligha szorul magyarázatra, viszont itt azt is látni kell, hogy amig az állat a vedlési ciklusával csak a hőmérséklet-változások sok-sok éves trendjéhez képes alkalmazkodni, addig az ember a zsákmányolt és kikészített bundával a legszeszélyesebb időjárásokhoz is tud alkalmazkodni. Túlélő képessége ez által a sokszorosa lesz a bunda eredeti tulajdonosa túlélő képességének.

Ahhoz azonban, hogy az ember alkalmazni tudja a környezetét, valamilyen mértékben ismernie kell azt, tudással kell rendelkeznie. Az egyes ember-egyedek ismeretszerző képessége – élettartamuknál fogva – eléggé véges. Ha mindenkinek a környezet alkalmazásához szükséges ismereteket magának kellene megszereznie, ugyancsak kevés eredményt érne el - jobban jártunk volna, ha a természet legalább azzal a genetikai alkalmazkodó képességgel ruházott volna fel bennünket, mint amivel a méhek, vagy a prémes állatok rendelkeznek. De az ember azért alakíthatta ki – meglehetősen nagy hatékonysággal (aminek bizonyítéka az, hogy immár a melegvérű élőlények között az emberi fajé a legnagyobb populáció, lekörözve a korábban élen álló patkányokat) – sajátos szükséglet-kielégítési formáját, a termelést, mert képesnek bizonyult a tapasztalatai térben és időben való átadására társainak és utódainak, vagyis képes artikuláltan kommunikálni, képes elvont fogalmakban gondolkodni, gondolatait rögzíteni és továbbítani. Ez a kommunikáció teszi az emberi faj számára lehetővé a tudatos közös tevékenységet, a kooperációt. Az elvont (absztrakt) gondolkodás teszi lehetővé a céltudatos tevékenységet, a munkát és annak megosztását. Mindezek összességükben azt jelentik, hogy a termelés társadalmi folyamat. Ember nem lehetséges termelés nélkül, termelés nem lehetséges ember nélkül. De termelés nem lehetséges társadalom nélkül, tehát ember sem lehetséges társadalom nélkül. Ember, termelés, társadalom ugyanannak az egységnek egymástól elválaszthatatlan oldalai.

Vagyis – megválaszolva közben kissé lényegtelenné vált kérdésünket – a lovaknak azért nem lehet politikai gazdaságtana, mert ha lehetne, akkor a lovak emberek lennének.

2. A termelés és a munka

Mi az a termelés?

Ha az utcán megkérdezünk valakit, hogy szerinte mi az a termelés, akkor nagy valószínűséggel azt a választ kapjuk, hogy „dolgok előállítása, létrehozása”. Ez a köztudatban elterjedt kép azonban sok kérdést vet fel.

Először is, dolgokat a semmiből előállítani, létrehozni, az nem termelés, hanem – teremtés. A termelésben tehát a dolgokat már meglévő dolgokból állítják elő, azok átalakításával. A fenti „definíciót” tehát ki kell javítanunk: „A termelés meglévő dolgok átalakítása más dolgokká”.

Tegyünk egy kis nyelvészeti kitérőt. Megint csak a köztudat általában összekeveri a „dolgok” és a „tárgyak” fogalmát. Ami valóban közös bennük, az az, hogy ha nem teszünk hozzájuk olyasféle jelzőket, mint „természetfeletti”, „mágikus” stb. akkor a dolog is, a tárgy is anyagit jelent a szó lenini értelmében, vagyis olyat, ami a tudatunktól függetlenül létezik, de tudatunkban, érzeteinkben tükröződik, lefényképeződik, azaz meg tudjuk őket ismerni. Ám a dolog szélesebb fogalom, mint a tárgy. A tárgy valami megtestesült, kézzel fogható, a dolog viszont tárgyi forma mellett lehet valamilyen tulajdonság, összefüggés is. Például a kő egy tárgy, és mint ilyen egyben dolog is, de a gravitáció, bár dolog, nem tárgy. A termelést – helyesen – még a köztudat is a dolgokkal, és nem csupán a tárgyakkal hozza összefüggésbe. Például a fodrász, aki frizurát (dolgot, de nem tárgyat) csinál, az is termel.

Térjünk azonban vissza a termeléshez!

Ugyan miért kell átalakítani meglévő dolgokat más dolgokká? Csak is azért, mert abban a formában, amiben voltak, valamiért nem felelnek meg.
De mi az a valami? Természetesen a szükségletek kielégítése. Vagyis pontosítva: „A termelés a meglévő, de a szükségletek kielégítésére alkalmatlan dolgok átalakítása a szükségletek kielégítésére alkalmas dolgokká (amiket a közgazdászok jószágoknak, javaknak neveznek)”. Mindezt persze – felhasználva a közgazdászok zsargonját – mondhatjuk egyszerűbben is: „A termelés javak (vagy jószágok) előállítása.”

Igen ám, de honnan tudjuk, hogy a jószágok alkalmasak a szükségletek kielégítésére?
Van egy régi, közismert angol közmondás: a puding próbája a megevés. Jószerével ez minden szükséglet-kielégítésre alkalmas dologra igaz. Marx erről a következőket írta:

„Az a vasút, amelyen nem utaznak, amelyet tehát nem használnak el, nem fogyasztanak el, az csak [potenciálisan] vasút, nem pedig valóság szerint. … egy ruha csak a viselés aktusával válik valóban ruhává; egy ház, amely lakatlan, [tényszerűen] nem valóságos ház; a termék tehát, a puszta természeti tárgytól eltérően, csak a fogyasztásban igazolódik, jön létre termékként.” (MEM 42 I. 18. old.)

Vagyis a termelésben benne van nem csak a javak előállítása, de elfogyasztása is. És most már nyugodtan visszatérhetünk a korábban említett, de talán kicsit szokatlannak, körülményesnek tartott meghatározásunkhoz:

A termelés az emberi szükségletek kielégítésének sajátos, társadalmi módja, amelyben az emberek társadalmat alkotva alkalmazzák szükségleteik kielégítésére a természeti környezetüket.

Ám amit fentebb fejtegettünk, abból kiviláglik, hogy a termelés elválaszthatatlan bizonyos emberi tevékenységektől, cselekedetektől. Világosan kirajzolódik kétféle cselekedet: a javak előállítására irányuló és a javak elfogyasztására irányuló cselekedet. A kettő között van egy nagyon fontos, azt is mondhatnám, történelemformáló különbség: amíg a javak elfogyasztására irányuló cselekvést senkinek nem jutna eszébe másra átruházni, addig a javak előállítására irányuló cselekvést át lehet másra ruházni és a történelem hosszú korszakára az volt (és még ma is az) a jellemző, hogy ezt az emberek bizonyos csoportjai rendszeresen meg is teszik.

A javak előállítása – azaz a szükségletek kielégítésére alkalmatlan dolgok átalakítása a szükségletek kielégítésére alkalmas dolgokká – meglehetősen bonyolult folyamat. Mivel itt tulajdonképpen a természeti környezet meghatározott célok érdekében való alkalmazásáról van szó, azért nyilvánvaló, hogy egyaránt szerepet játszanak benne az (alkalmazandó) természeti folyamatok, és a célt ismerő (voltaképpen azt kitűző és megvalósító, ezáltal a természetet alkalmazó) emberi tevékenység, cselekvés. Ez utóbbit nevezzük munkának. Ez az az emberi cselekvés, amit nem csak lehet, de szokás is másokra áthárítani.

Innen folytatjuk …